Régóta foglalkoztatja az embereket az a kérdéskör, hogy valóban léteznek-e boszorkányok, és ha igen, milyen tulajdonságaik vannak, illetve miként lehet őket felismerni. A kíváncsiság irántuk leginkább azzal magyarázható, hogy a boszorkányság nagy talányt jelentett mindazok számára, akik valamilyen kézzelfogható magyarázatot kerestek rá. A boszorkányok ugyanis azok közé a misztikus lények közé tartoznak, akiknek a létezésébe vetett hit szinte az egész világon elterjedt. Ennek bizonyítékaként máig számtalan legenda, mese és babona él velük kapcsolatban. Sokan vannak olyanok, akik az emberi hiedelemvilág más misztikus lényeivel, így például ördögökkel, manókkal, koboldokkal, farkasemberekkel és vámpírokkal hozzák szoros összefüggésbe őket, míg mások a sámánokhoz és a táltosokhoz hasonlóan valódi tudás birtokában lévő, különféle mágiákban jártas és gyógyításra is képes embereként tekintenek rájuk. A magyar nyelvben használt boszorkány szó a török eredetű basyrkan kifejezésből származik. Valószínűleg a csuvas nép körében elterjedt alakváltozata, a busturgan került át eredetileg a magyar szókészletbe, és a nyelvfejlődés során ebből alakulhatott ki a boszorkány elnevezés. Maga a kifejezés összetett jelentéstartalmat hordoz. A kifejezés török eredetije lidércet jelent, a csuvasoknál viszont már ennél az általános fogalomnál mélyebb értelmű volt. Náluk ugyanis már olyan lényt - például házi manót, koboldot - jelölt, aki a természetfeletti erőkkel kapcsolatra lépve ártó szándékkal az alvó emberek mell kasára telepszik és megnyomja, azaz fullasztja, fojtogatja őket. Maga a bosz, basz szó nyom, megnyom jelentéssel bír a török nyelvben. Az eredeti hiedelmek szerint tehát a boszorkány olyan ártó szándékú lény, aki rendszerint éjfélkor felkeresvén alvó áldozatát a mellkasára telepszik, majd kínozza, nyomorgatja. A később általánossá vált felfogás szerint a boszorkány olyan interperszonális lény, aki emberi személy, de természetfölötti hatalommal rendelkezik. A boszorkányságot ennek a felfogásnak az alapján a mágiával kapcsolatos foglalkozás egyik jellegzetes formájaként kezdték el számon tartani. A mágia, varázslás azon a felfogáson alapul, hogy a természeti erők valamilyen módon befolyásolhatók. Bár maga a mágia nem vallás, mégis csaknem minden formája hordoz kultikus, vallási tartalmakat. A boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmek és elképzelések egészen az ókori mitológiákig nyúlnak vissza. A hindu mitológia Káli istennője, a görög Hekaté és Kirké, a görög-római mítoszok alvilági, vérivó nőnemű démonai, az embereket felfaló Lámiák mind a középkori boszorkányhit előképeinek tekinthetők. Ezeknek köszönhetően vált a lamie és a lemures szó később például a francia nyelvben a boszorkányság szinonimájává, és ezekből eredeztethető asorlier, vagyis megvetés szavuk is. Ugyancsak az antikvitás mitológiáira vezethető vissza hechicera kifejezés, ami általánosságban megvetést jelent. A németek homályos eredetű Hexe szava már a pogány papok és papnők, varázslók és boszorkányok földi lakhelyeit jelöli. A Római Birodalom bukását követő első évszázadokban a túlvilági erőket még nem tekintették igazán komolyan fenyegető veszélynek a keresztények. Ebben a korban az úgynevezett ördögűzők a megfelelő rituáléikkal távol tudták tartani az emberektől a sátánt és annak gonosz démonait. A kereszténységnek ezekben az évszázadaiban főként az ősi pogány hitvilág képviselőit, a sámánokat, táltosokat, javasokat, tudókat és látókat tekintették boszorkányoknak, vagy más néven szépasszonyoknak. A népi hiedelemkörben ez úgy jelent meg, hogy a boszorkányok a sámánok fejdíszeit - tollat, szarvat vagy agancsot -, vagy ezekhez hasonló képződményeket viselnek a fejükön. Ekkortájt a boszorkánysággal kapcsolatban még az a kettősség állt fenn, hogy természetfeletti képességeit egyaránt képesek a jó és a rossz szolgálatába állítani, így megkülönböztettek jó - segítő, javas és gyógyító -, illetve gonosz - ártó, megrontó és pusztító - boszorkányokat. A boszorkányság iránt eleinte elég elnézőek voltak, ezáltal a velük szembeni fellépések, büntetések is nagyon enyhének számítottak a későbi évszázadokhoz képest. A boszorkánysággal kapcsolatos egyértelműen negatív tartalmak csak a XI. századtól kezdve alakultak ki, amikor a katolikus egyház szemében a Gonosz egyre nagyobbá és hatalmasabbá nőtt, ezáltal pedig egyre inkább Isten egyenrangú ellenfelévé kezdett válni. Az éhínségekben, a mind nagyobb társadalmi különbségekben, az egyre többször kibontakozó járványokban tehát a Sátán művét vélték felfedezni. Azét a Sátánét, aki ekkoriban már bizonyos emberek és közösségek szemében a természetes szabadság, illetve a fennálló feudális renddel szembeni ellenállás jelképévé is növekedett. Emiatt a kialakult társadalmi viszonyokkal való szembeszegülés szinte minden formáját ekkortól már mint a sátán művét üldözték, és ennek megfelelően kegyetlenül meg is torolták. Szinte minden másság gyanússá vált, így azok a főként leányokhoz, asszonyokhoz köthető vajákos eljárások, népi varázslások is, amelyek eredetileg csak a mindennapok összejövetelei közé tartoztak. E gyanakvás következtében alakult ki a boszorkányok súlyosan ártó hatalmába vetett hit, amely rövid idő alatt olyan erőssé vált, hogy az egyház hivatalosan is üldözni kezdte, és boszorkányperek sokaságával félemlítette meg a falusi lakosságot. A boszorkányok a középkori felfogásban az ördög szeretői lettek, akiknek testébe az ördög érzéketlen és vértelen bélyeget sütött, miáltal végleg a gonosz hatalmába kerültek. A boszorkányok az ördögökkel és más démonikus lényekkel kötött szövetségük révén jutottak tehát természetfeletti képességeikhez, amelyek révén mindenféle gonosz varázslást és bűbájosságot véghez tudtak vinni. A középkor világképe a boszorkányságot a bűnös, tévelygésnek minősített szexualitással, így például a vérfertőzéssel, fajtalansággal vagy szodómiával is társította. Ennek megfelelően a boszorkány főként a női nem destruktív, romboló oldalát testesítette meg, és ezért számos fallikus szimbólumot kapcsoltak hozzá. Mindebből fakadóan a népi hiedelemvilág a boszorkányokat elsősorban nőként, hol Csábító szépségként, hol pedig ronda, vén öregasszonyként jelenítette meg. A boszorkányok természetfeletti képességeinek egyik legmeghatározóbb tulajdonságaként azt az alakváltozási képességet tartották számon, amelynek során sokak szerint a legkülönbözőbb természeti formákban - állat vagy más ember bőrébe bújva, esetleg a gonosz szellemi erőket megtestesítve - egyszerre több helyen is jelen tudtak lenni. A legendák és mesék boszorkányhőseiről az alakváltozási képességük és az ördögökkel való nemi kapcsolatuk alapján szőtték azokat a történeteket, amelyekben a boszorkányok a sárkányok anyjaként, az ördög öreganyjaként vagy éppen vasorrú bábaként jelentek meg. Mivel a boszorkányokat a mindennapi emberek között elvegyülő, küllemre felismerhetetlen lényeknek tartották, ezért leleplezésüket csak alakváltozás, vagy rontási tevékenységük közben tartották fehetségesnek. A néphit a mágikus erővel rendelkező boszorkányokkal szembeni védekezésként rontás elhárítását célzó eljárásokat alakított ki. A boszorkányok rontását volt hivatva megakadályozni többek között a bejárati ajtóra szögezett lópatkó, a küszöb alá elásott béka, az udvaron varázskörben szétszórt magok, vagy az ajtófélfára kiszögezett piros színű posztódarabkák.
|
|