Mondák,regék,legendák és mesék.
A mitológia szó (görögül: μυθολογία, a μυθος mythos – történet, legenda, és a λογος logos – beszámoló, beszéd szavakból) tulajdonképpen a mítoszok továbbmondását jelenti – olyan történetekét, amelyeket egy bizonyos kultúra igaznak hisz, és amelyekben természetfeletti események, személyek, lények szerepelnek. E történetek célja általában az, hogy magyarázatot adjanak az univerzum és az emberiség természetére, keletkezésére. A mitológia jelen van a legtöbb vallásban, és a legtöbb mitológia kapcsolódik legalább egy valláshoz. A történelem folyamán a különböző kultúrák természetes és erőszakmentes egymásra hatásának következtében különböző mitológiák összeolvadtak. A modern szóhasználatban a „mitológia” jelentheti egy bizonyos kultúra vagy vallás mítoszainak összességét (mint a görög, egyiptomi és a skandináv (északi) mitológiáknál), vagy a mítoszok gyűjtésével, tanulmányozásával és értelmezésével foglalkozó tudományágat
A monda epikus népköltészeti műfaj, amely valamely valós jelenséghez kapcsolódik, de csodás elemekkel beszél keletkezéséről, az illető helyhez, személyhez, jelenséghez fűződő hiedelmekről. A szó a nyelvújítás korában keletkezett, a mendemonda ikerszóból vonták el, korábban a 17. században már használták a monda-monda kifejezést költött történet értelemben. A népnyelv azonban nem jelölte meg konrétan a műfajt, igaz történetet, históriát, régiséget emlegettek. Hasonló a helyzet más európai nyelvekben is, az angol és a francia legendának nevezi a mondákat. Elsősorban történeti hagyományokat dolgoz föl a kultúrközösség hőskorából. Egyfelől a mítosszal, másfelől a mesével rokon. Verses és prózai egyaránt lehet. Fő csoportjai a hiedelemmondák (pl. a halálról), a történeti mondák (pl. királyokról), eredetmagyarázó mondák. Gyakoriak a vándormondák. A különböző nemzetek mondakincsét a 19. században kezdték el gyűjteni, feldolgozni, esetenként kiegészíteni. Mint műfaji megjelölést először a mesével párhuzamban kezdték alkalmazni. A Grimm testvérek meghatározása szerint a mese költőibb, a monda történetibb. A későbbi definíciók formai, stilisztikai, funkcionális szempontokon nyugszanak. A mondák rövidebbek a meséknél, a nép igaznak tartja őket, előadásuk tárgyilagosabb. Két fő csoportjuk van [1]: történeti és helyi monda. A történeti mondákban az emberi hősön van a hangsúly, helyi mondák természeti jelenségek, földrajzi képződmények leírására tesznek kísérletet. Az újabb csoportosírások különböző szempontokból indulnak ki: - kisebb csoportnál ismert monda - széles körben elterjedt vándormonda - társadalmi fejlődés korábbi szakaszában keletkező mondák (többnyire hősmondák) - újkori mondák[2] Tartalom szerint megkülönböztetik:eredetmagyarázó mondák történeti mondák kultúrtörténeti mondá helyi mondák hiedelemmondák halászmondák és kísértetmondák vallásos mondák legendák egy része is mondának mondható A modern mondakutatás megkülönböztette a mondalakulás különböző szakaszait: közlés → memorat → fabulat. E téren különösen fontos C. W. von Sydow munkássága. Von Sydow megkísérelte továbbá különválasztani azokat a történeteket, melyek csak formájukban utánozzák a mondákat (álhiedelemmonda). A magyar mondakincset leginkább Vörösmarty, Arany, Jókai, Mikszáth, Krúdy használta föl. Benedek Elek állította össze a legteljesebb és legismertebb magyar mondagyűjteményt.
A monda epikus népköltészeti műfaj, amely valamely valós jelenséghez kapcsolódik, de csodás elemekkel beszél keletkezéséről, az illető helyhez, személyhez, jelenséghez fűződő hiedelmekről. A szó a nyelvújítás korában keletkezett, a mendemonda ikerszóból vonták el, korábban a 17. században már használták a monda-monda kifejezést költött történet értelemben. A népnyelv azonban nem jelölte meg konrétan a műfajt, igaz történetet, históriát, régiséget emlegettek. Hasonló a helyzet más európai nyelvekben is, az angol és a francia legendának nevezi a mondákat. Elsősorban történeti hagyományokat dolgoz föl a kultúrközösség hőskorából. Egyfelől a mítosszal, másfelől a mesével rokon. Verses és prózai egyaránt lehet. Fő csoportjai a hiedelemmondák (pl. a halálról), a történeti mondák (pl. királyokról), eredetmagyarázó mondák. Gyakoriak a vándormondák. A különböző nemzetek mondakincsét a 19. században kezdték el gyűjteni, feldolgozni, esetenként kiegészíteni. Mint műfaji megjelölést először a mesével párhuzamban kezdték alkalmazni. A Grimm testvérek meghatározása szerint a mese költőibb, a monda történetibb. A későbbi definíciók formai, stilisztikai, funkcionális szempontokon nyugszanak. A mondák rövidebbek a meséknél, a nép igaznak tartja őket, előadásuk tárgyilagosabb. Két fő csoportjuk van [1]: történeti és helyi monda. A történeti mondákban az emberi hősön van a hangsúly, helyi mondák természeti jelenségek, földrajzi képződmények leírására tesznek kísérletet. Az újabb csoportosírások különböző szempontokból indulnak ki: - kisebb csoportnál ismert monda - széles körben elterjedt vándormonda - társadalmi fejlődés korábbi szakaszában keletkező mondák (többnyire hősmondák) - újkori mondák[2] Tartalom szerint megkülönböztetik:eredetmagyarázó mondák történeti mondák kultúrtörténeti mondá helyi mondák hiedelemmondák halászmondák és kísértetmondák vallásos mondák legendák egy része is mondának mondható A modern mondakutatás megkülönböztette a mondalakulás különböző szakaszait: közlés → memorat → fabulat. E téren különösen fontos C. W. von Sydow munkássága. Von Sydow megkísérelte továbbá különválasztani azokat a történeteket, melyek csak formájukban utánozzák a mondákat (álhiedelemmonda). A magyar mondakincset leginkább Vörösmarty, Arany, Jókai, Mikszáth, Krúdy használta föl. Benedek Elek állította össze a legteljesebb és legismertebb magyar mondagyűjteményt.