A boszorkányhiedelmek egy része szoros összefüggésbe hozható a sötétség világához kapcsolódó mítoszokkal. Az emberek ősidőktól fogva rettegtek az ismeretlentő, és az azt megtestesítő éjszakától. Az éjszaka leple alatt támadó fizikai és szellemi erőket gonosznak és különösen veszélyesnek tartották, mert az ember a sötétben elvesztvén tájékozódási képességének egy jó részét nem tudhatta, hogy milyen formában és honnan tör rá hirtelen a baj, ezért ezektől különösen védtelennek érezték magukat. Már az ókori világkép élesen szembeállította egymással a fényt és a sötétséget, oly módon, hogy a fény az életet adó forrás, a termékenység, ezáltal pedig a földi élet, míg a sötétség a gonosz és pusztító erők, vagyis a halál és a túlvilág szimbólumaként jelentek meg. A középkor világában a sötétséget a Sátán uralja, és az ő gonosz erői: a démonok, a lidércek, az ördögök és a boszorkányok a sötétség leple alatt űzik gonosz, varázslatos és természetfeletti praktikáikat. Ezek miatt különösen nagy jelentőségre tettek szert a sötétség mítoszaiban az éjfélhez, valamint a teliholdhoz kapcsolódó hiedelmek. Éjfélkor indulnak útjukra, illetve vadászatukra a démonikus erők, ekkor aktivizálódnak a vérengző vadállatokká átváltozni képes emberek, éjfélkor kelnek ki sírjukból a vérszívó vámpírok, hogy újabb áldozatok után nézzenek, és természetesen ekkor űzik förtelmes, mérgező varázslataikat a boszorkányok is. A démonikus lények közül a leggonoszabbnak és legrútabbnak tartott ördögökkel kapcsolatos népi hiedelmek mélyen beleivódtak a középkori vallásos emberek világképébe. A népi mitológiákban az ördög általában egy alvilági, a pokol bugyraiból váratlanul előlépő, majd oda saját akaratából visszatérni tudó lényként jelenik meg. E legendák szerint képes bármikor emberi alakban megjelenni, de az emberek két árulkodó jelről mégis felismerhetik. Az ördög egyik ilyen ismertetőjegye a fején látható dudorok, vagy tömpe szarvak, a másik fő ismertetőjele pedig a lábain lévő paták. A kereszténység korai szakaszában az ördögöket még csak állati alakban jelenítették meg, lehettek például kígyó, sárkány, béka, denevér, medve, oroszlán vagy majom alakúak. Az európai kultúrában a legkorábbi ember alakú, szárnyas ördögábrázolások a Bizánci Császárságban készített ikonképeken jelentek meg a X. században. Ezután hamarosan az egész európai keresztény művészetben elterjedtek az ember alakú ördögábrázolások, emellett azonban a fantázia szülte szörnyalakok egész sora is napvilágot látott. A legjellegzetesebb képeken az ördögöket keselyűcsőrre emlékeztető horgas orral, állatinak tűnő hegyes füllel, görbült szarvakkal, denevérszárnyakkal, karmos vagy patás végtagokkal, bojtos állatfarokkal és többnyire fekete színű szőrös testtel ábrázolták. A mondák ördögei olyan cselekvő és büntető lényekké váltak, amelyeknek fő célja az emberek megrontása, megszerzése, majd elveszejtése volt. A néphit szerint, ha egy ember bűnbe esik, akkor azon nyomban megjelenik neki az ördög, és ha nem bánja meg azonnal az elkövetett gonoszságát, akkor képes a bűnbeesettet testestül-lelkestül magával ragadni, illetve a saját szolgálatába állítani. Az ördögök sokan vannak, ezért minden bűnt szinte azonnal észrevesznek, és ki is használnak. A büntetések formáit és mértékét általában a főördögök szabják meg, míg a büntetéseket a neki alárendelt helyzetben lévő ördögök (ördögfiak, kisördögök) hajtják végre. A népi hiedelemvilág felfogása szerint az ördögök egy másik alapvető fimkciója a halottak őrzése volt, aminek során a bűnbe esett, majd elhunyt emberek lelkeit levitték a pokolba. Egyes ősi pogány nézetek nyomán a kelet-európai hitvilágban a mágikus erejű kovácsok mintájára az ördögöket kénkőbűzösnek és sántának, míg más elképzelésekben a démonikus világhoz kapcsolódóan járásukat ló- vagy lúdlábszerűnek gondolták. Voltak olyan mondák is, amelyek tudni vélték, hogy az ördögök tojásból kelnek ki, és bármilyen alakba képesek belebújni, kivéve persze a keresztényi ártatlanságot jelképező galamb és bárány alakját. Ehhez kapcsolódtak azok az elképzelések is, hogy az ördögtojásokat a boszorkányok szülik, és éjfélkor keltik ki őket, szaporítva ezzel a gonoszt. A középkor hajnalán a keresztény felfogásban kialakult egy olyan nézet is, hogy Krisztus kereszthalála az ördögnek fizetett váltságdíjnak tekinthető, amely révén Jézus felszabadította az embereket az ördög pusztító hatalma alól. A katolikus szemlélet szerint az ördög hatalmában lévőkből Krisztus nevével űzték ki az ördögöt. Ezt az egyházi felfogást exorcizmusnak nevezik. A középkor során egyre inkább meghonosodott az ördögökben való hit, aminek következményeként a népi hiedelmek és babonák mind nagyobb, és mind természetellenesebb hatalmat tulajdonítottak nekik. Az egész Európában elterjedt népi hiedelmek szerint az ördögök nemcsak személyes megjelenésre voltak képesek, hanem maguk helyett apróbb, illetve náluknál alsóbb rendű szellemeket is rá tudtak az emberekre küldeni, ilyenek lehettek például a lidércek, a manók, a boszorkányok, a koboldok és a törpék, vagy esetleg a gonosz tündérek. A keresztény hitvilágba mindezek ellenére mégis mélyen beleivódott az is, hogy bár létezik az ördögök által igazgatott kénköves pokol, annak minden szörnyűséges kínjával együtt, mégis Szűz Mária közbenjárásával és az egyház segedelmével az ördögnek lelküket eladó elkárhozottak is megmenekülhetnek a pokol szenvedéseitó1. Dante az Isteni színjáték című művében az ördög három arcát a Tehetetlenségben, a Tudatlanságban és a Gyűlöletben látta, és ezt a Szentháromság ellentéteként mutatta be. A katolikus Felfogásban az emberek egy részét azért volt képes megszállni az ördög, mert az Isten magukhoz fogadását megzavarta a bűn, és ezért a rossz foglalta el az ilyen emberek lelkében azt a helyet, ahol egyébként az Isten szeretne lakozni. A boszorkányokkal is ez történt, vagyis eladták lelküket az Ördögnek. Jézus Krisztus azért jött el az emberek közé, hogy megszabadítsa őket ennek a bűnnek és a rossznak az uralma alól. Jézus tehát démonokat űzött ki, vagyis a gonosz lélektől megszállott embereket szabadított meg, azért, hogy helyet teremtsen bennük Istennek. A katolikus egyházban folytatott exorcizmus Jézusnak ezt a példáját követi, azáltal, hogy az imádság erejével kiűzi az ördögöt, és ezzel együtt minden bűnt az emberek lelkéből. Az 1673-ban elfogadott A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír minderró1: "Az (.. .) ördögűzés a gonoszlelkek kiűzését célozza, vagy a rnegszállottságtól akar megszabadítani, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, amit Ő az Egyházra bízott. " Ez a katekizmus már pontosan megnevezte azt is, hogy mit jelent az Ördög által megszállottnak lenni: "Ha valaki nagy számban használ ismeretlen nyelvekből származó szavakat, vagy megérti azokat, távoli vagy rejtett dolgokról tud, képességeit meghaladó erőről tesz tanúságot, s mindezzel együtt heves ellenállást tanúsít Istennel, a Szűz anyával, a kereszttel és a szentképekkel szemben. " A ördögűzés a katolikus egyháznak abban a hitében gyökerezik, hogy a Sátán és a gonosz lelkek léteznek, és olyan káros befolyást gyakorolnak az emberekre, mint amilyen a megtévesztés, a kétszínűség, a hazugság és a zűrzavar. A boszorkányság üldözése is éppen ezeken az elveken nyugodott, hiszen a boszorkányokat megszállottaknak és ördögieknek tartották. A keresztény tanítás szerint minden hívő a keresztelésekor meghívást kapott az életszentségre, és ezért minden emberben teremtettsége okán jelen van az Isten képmása. Ezt az Istenhez való hasonlóságot az ősbűn, valamint a személyes bűnök elhomályosították, de a tökéletességre törekvő ember hősies példamutatásával és szeretetével képes felragyogtatni magában, és ezzel szentté válhat. A keresztény szentek iránti tisztelet és elismerés tehát visszaszármazik a Teremtőre, aki minden szentség ősforrása. A kereszténység szentjei közül sokan voltak olyanok, akiket megkísértett az ördög, de szembeszálltak vele, képesek voltak azt környezetükből elűzni, és csodatételeikkel híveiket Istenhez közelebb hozni. A katolikus egyház szentjeinek ördögmegkísértési legendái közül Szent Antalé vált a legismertebbé, és a leggyakrabban megörökítetté. Az érett középkorban az ördögökkel kapcsolatos népi hiedelmek és az egyházi tanítások abban a tekintetben különültek el leginkább egymástól, hogy míg a népi hiedelmekben a gonosz konkrét alakot öltve végezte ártó tevékenységét, addig az egyházi tanítások szerint az ördög alattomosan, a szellemet megszállva tette ellenszegülővé a keresztény hittel szemben a kiszemelt áldozatát. Ez utóbbival párhuzamosan tűnt fel a boszorkányperek irataiban a kétszínűség és az alattomosság vádja.
|
|