A boszorkányokkal szemben hangoztatott egyik leggyakoribb középkori vád az ördögökkel és más démonikus lényekkel való szövetségkötés, illetve nemi kapcsolattartás volt. Ezért érdemes megnéznünk, hogy e korszak embere milyen természetfeletti képességekkel rendelkező lényeket tartott számon. A középkornak a kereszténységből táplálkozó népi hiedelemvilága a szörnyeket nagyjából három nagy csoportra osztotta. Az első csoportot az eleve túlvilági és testetlen lények alkották, a másodikat a túlvilágról a földi életbe testi valójukban is átjárni képes átmeneti alakok jelentették, míg végül a harmadik csoportba az olyan e világi szörnyek tartoztak, amelyek emberi alakváltozásból jöttek létre. Ez utóbbiak közé sorolták a boszorkányokat is. A félelmetes, természetfeletti erőkben, lényekben való hit nagyon gazdag és kiterjedt hagyományokra épült, amelyeknek a gyökerei egészen az ókori egyiptomi mitológiáig, illetve az ókori görögök irodalmáig nyúltak vissza. Maga a démon szó a görög daimoni kifejezésből eredeztethető, és valamilyen szellemi erőt, illetve természetfölötti lényt értettek alatta. A korai mitológiákban a démonok még leginkább olyan anyagtalan és túlvilági létformát testesítettek meg, amely képes volt befolyásolni az emberek jellemét, ezen keresztül az egész viselkedését. Az emberi természet jó vagy rossz irányba fordulása alapján egyaránt ismertek jó és rossz démonokat, vagyis szellemi erőket. A későbiekben azonban a démon kifejezéshez egyre több negatív tartalom kezdett társulni, és emiatt már néhány évszázad elteltével egyértelműen a gonosz, vagy rosszindulatú szellemek megnevezésére kezdték el használni. Így váltak tehát a képzelet világában a démonok olyan lényekké, amelyek az emberekre bajt, nyomorúságot és szerencsétlenséget hoznak. A démonoknak tulajdonított magasabb szellemi erőt képesnek tartották arra, hogy bizonyos embereket a saját hatásuk, hatalmuk alá vonjanak, és ezzel a maguk szolgálatába állítsák őket, aminek következtében azután ők is gonosszá és kegyetlenné válnak. Mivel a démonokat eredetileg szellemi erőként fogták fel, ezért kezdetben fizikai tulajdonságokat egyáltalán nem tulajdonítottak nekik, vagyis testetlenek voltak. Ez azonban nem jelentette a hiedelemvilág szerint azt, hogy az emberek valamilyen formában ne tudták volna érzékelni őket. Már a legkorábbi mítoszok, legendák és mesék világában is a démonok megjelenését különböző hang- és fényhatások kísérték, esetleg erős szél, vagy ijesztő árnyak és körvonalak. Ezek az idők során egyre határozottabb formákat kezdtek ölteni az emberek képzeletében, így a démonok egy része már fizikai, anyagi formában is képes volt megjelenni. Ez a testiség például megvalósulhatott oly módon, hogy a démon más testébe bújt, vagyis elbirtolkotta valamely természeti lénynek - állatoknak, embereknek, időjárási és más természeti folyamatoknak, illetve jelenségeknek - a testét vagy fizikai állapotát. Ezt oly módon is megtehette, hogy saját testet teremtett magának, így jelentek, jelenhettek meg a földi létben a különböző szörnyalakok, illetve szörnyszülöttek. A zsidó vallás volt az első, amelyik a démonokat már egyértelműen a gonosz erők közé sorolta, és olyan hatásokat tulajdonított nekik, amelyeknek célja főként abban állt, hogy az embereket eltántorítsák a hitüktől, illetve az Istennel kötött szövetségűktől. A démonoktól való rettegés és együttes fellépés egyfajta közösségmegtartó erőt is jelentett körükben. A zsidók az embereket megnyomorító, az életüket megkeserítő démonokat hatásuk szerint különféle nevekkel illették. Sátánnak nevezték el a vallással szembeszegülő erőt, Belialnak a különböző perverziók, illetve a sötétség és megsemmisülés szellemét, valamint Mastemának a gyűlölködés és ellenségeskedés szellemét. Mindhárom gonosz fődémon képes volt az embereket megtéveszteni, például alakváltozással, megrontó varázslással, vagyis boszorkánysággal. A keresztény vallás a zsidó hagyományokra építve a démonokban már olyan a bűnbeesésük miatt elbukott angyalokat látott, akik hallatlan intelligenciájukkal képesek kifejteni az ártó tevékenységüket. A középkor folyamán a démonokat egyre inkább a hét főbűnnel kezdték el azonosítani, és egy bonyolultan hierarchikus rendszert állítottak fel róluk. A reformáció, vagyis a XVII. század korára a következő tipizálás alakult ki velük kapcsolatban: Lucifert a büszkeséggel, Mammont a fösvénységgel, Azmodeust a bujasággal, Sátánt a haraggal, Belzebubot a mohósággal, Leviathánt az irigységgel, míg végül Belfegort a restséggel azonosították. A középkorban az európai népi hiedelmek, legendák és mesék körében is általánossá vált a démonokba, illetve azok ártó és pusztító erejébe vetett hit, amelyeken mindenféle mágiával igyekeztek úrrá lenni. Különösen nagy szerepe lett ebben a szómágiának, vagyis a különböző mágikus szövegeknek, ráolvasásoknak, imáknak és fohászoknak, amelyektől azt remélték, hogy így távol tudják tartani maguktól a gonosz erőket. A szómágiát azonban ártó szándékkal is használni lehetett, hiszen a különböző átkok szórásával az emberek a különböző gonosz erőket igyekeztek ráhozni ellenfelükre. A boszorkányok egyik legfőbb erősségének éppen a szómágiát, az átokhozó tevékenységet tartották, ezért minden olyan leányt vagy asszonyt a boszorkányság gyanújába kevertek ekkoriban, aki valamilyen okból magából kikelve káromkodott. A néphit szerint a démonok szabadon járkálnak át a földi élet és a túlvilág között. Sok olyan történet is született, amelyek szerint, ha valakinek nyitva felejtik a koporsóját, és azon átugrik egy fekete macska, vagy átrepül felette egy denevér, esetleg egy bagoly, akkor ezekbe az állatokba beleköltözik a gonosz. Ezért tartották bizonyos vidékeken, főként Kelet-Európában a fekete macskákat, a denevéreket és a baglyokat a démonok rejtekhelyeinek. Nem volt szabad tehát a koporsókat még véletlenül sem fedetlenül hagyni, mert akkor a gonosz, az ördög ezeknek az állatoknak a képében rögtön megjelent. A görög nyelvben Diabulosznak nevezett Sátán jelentéstartalmát általában ellentmondó, szembeszegülő értelemben szokták használni. Asatan kifejezés héber eredetije viszont még "az ellenség" jelentést hordozta magában. A Jób könyvének bevezetőjében megjelenő Sátán még az Isten fia volt, és az ő engedelmével kísérthette meg az embereket, mert az Úr így akarta próbára tenni az általa teremtett emberi lények jámborságát. Az Ószövetség későbbi fejezeteiben viszont a Sátán már így jelent meg, mint az isteni harag megtestesítője. Ezt követően több fejezetből egyszerűen eltűnik a Sátán alakja, majd a Krisztus megjelenését megelőző Énok könyvében az a legenda fogalmazódik meg vele kapcsolatban, hogy a Sátán, miként az ördögök is, olyan angyal, aki a büszkesége, Istennel szembeni rátartisága miatt bukott el. Itt a Sátán már az ördögök királyaként jelenik meg, és az ő vezetésével ezek az ördögök bálványimádásra csábítják az embereket - ezek közé tartoznak azok a földi asszonyok is, akik nemi kapcsolatra lépve az ördögökkel boszorkányokká változnak -, aminek következtében azután újabb és újabb démonokat nemzenek, és végül az örök kárhozatra jutnak. Végeredményben elmondható tehát, hogy a Sátán olyan ördögi teremtménynek tekinthető, aki az ősi mítoszok világfelfogásában a jó és rossz küzdelmében a sötét és pusztító erőket testesíti meg. Ebből fakadóan a kereszténység hite szerint a Sátán nem más, mint egy olyan, az isteni jóval szembeszegülő gonosz teremtmény, ami képes az emberek megrontására, vagy éppen elpusztítására, mégpedig azért, mert az embereknél magasabb rendű intelligenciával rendelkezik. A gonoszt megtestesítő Sátán ugyanakkor mégsem mindenható, hiszen mégiscsak az Isten engedte meg számára, hogy kísértéssel az embereket bűnbe vigye, akik azonban Isten kegyelmében bízva, ha akarnak, képesek lehetnek ellenállni neki. Azok pedig, akik képesek a Bibliában elég gyakran őskígyónak, a halál angyalának vagy a hazugság atyjának nevezett Sátán hatalmával szembeszegülni, azok a hit szerint erényesebbé és boldogabbá válnak. A Sátán alakja az Újszövetségben Jézussal szemben, az antikrisztus megtestesítőjeként jelenik meg, akinek hatalmát csak a Messiás jósága képes legyőzni. János evangéliumában Krisztus és a Sátán harca egyben a világosság és a sötétség birodalma közötti harc is. A jó keresztény ebből következően elsősorban az imádság erejével és az Istenbe vetett erős hitével képes szembeszállni a gonosz félelmetes, rettenetes hatalmával. A bűnös életet élők számára azonban a Sátán egy olyan szörnyű világot tud megteremteni, amelyben a bűnt erénynek, a rosszat jónak és a tévedést igazságnak láttatja. Az igazság és a jóság látszatát keltve ugyanis teljes életet ígér az áldozatainak, miközben azonban a teljes tévedésbe, végül pedig a halálba taszítja őket. A Bibliában az Isten küldötteit angyaloknak nevezik. Az angyalok Istennek olyan teremtményei, akik tiszta és személyes szellemi lények. Elvben testetlenek, ám Isten akaratából képesek emberi testben is alakot ölteni. A világ teremtésekor Isten az angyalokat a náluk alacsonyabb rendű emberek szolgálatára rendelte. A jó angyalok vállalták, és az Úr akaratának megfelelően el is látták ezt a szolgálatot. Ezek közé a jó angyalok közé tartoznak a Biblia által név szerint említett Mihály, Gábriel és Rafaél arkangyalok is. Voltak azonban olyan rossz angyalok is, akik nem vállalták el ezt a szolgálatot, vagy szolgálatukat olyan hanyagul és hamisan látták el, hogy magukra haragították ezzel al Istent. Ők lettek a bukott angyalok, akiket más néven démonoknak, vagy gonosz lelkeknek neveznek. A bukott angyalok legismertebbikét a Biblia Lucifernek (jelentése: világossághordozó) nevezi, és ő a gonosz lelkek megtestesítője. Maga Lucifer is eredetileg testetlen, de képes a földi megjelenésre. és az ilyenkor magára öltött alakját nevezik ördögnek. Mindebből az következik, hogy a Sátánt, Lucifert és az ördögöt nyugodtan tekinthetjük ugyanannak, vagyis egy olyan gonosz, démonikus alaknak, amely megrontja és elpusztítja a bűnös életet élő, tévelygő embereket. A néphit szerint Lucifer legfőbb szövetségeseinek a földön a boszorkányok számítanak, hiszen ők Lucifer jegyesei, és nászukból burjánzik el az egész világon a gonosz.
|
|